5.rész ~Bonyodalmak~

Sziasztok :)) Rájöttem,hogy miért nem komiztatok..ugyanis csak azok komiztak eddig,akiknek volt bloggerjük. De csak azért mert alapból a blogom úgy volt beállítva,hogy névtelenek nem tudtak komizni. :D Szóval átállítottam,és mostmár a névtelenek is tudnak komizni :)

Jó olvasást!

Az ajtó csikorogva kinyílt,és belépett rajta az anyám. Üveges,barna szemeivel végigmért,majd elvágódott a padlóra.
- Anya!-sikítottam,és kimásztam Harry forró öleléséből,hogy odarohanjak anyámhoz.
Megsimogattam hideg arcát,ahogy ott élettelenül fekszik a földön,és azon kaptam magam hogy sírok.
Ekkor valami püttyögést hallottam. Harry a telefonjával babrált. Amikor odanéztem,már éppen a mentősökkel beszélt. Viszont nem hallottam semmit,mert elnyomta az összes külvilági hangot a fejem zúgása. 
Suttogást hallottam.
Körbenéztem. Harry még mindig telefonált,én meg sem szólaltam,anyám pedig itt feküdt ájultan a földön. Nem is foglalkoztam a hanggal,mert éppen anyámat próbáltam visszahúzni a halál karmaiból,de akkor megint meghallottam.
Nem tehetsz semmit-mondta a hang.-Meghalt.
A hang a fejemben volt.
De nem én voltam. Valami más. Valami hideg,kemény,és gonosz.
Ekkor valami nagy és meleg csusszant a vállamra.
-Nem lesz semmi baja. A mentősök már itt vannak.- szólt Harry miközben hatalmas keze a vállamon pihent. De én alig hallottam meg. Kétségbeesetten próbáltam visszahozni az élettelen anyámat. 
Két fújás,harminc kompresszió-számoltam magamban.
Harry átpördült anyám másik oldalára és felemelte a fejét.Ezek után belenézett a szemébe.
Elég fátyolos volt. Szinte már-már szürke.Nem tudom miért,de úgy láttam,mintha a szeme percről-percre sötétebb lenne.
-Látod ezt?-bámult Harry az anyukám szemébe,valószínűleg ő is látta amit én.
Ekkor beléptek a mentősök. Hirtelen kiabálás,és nehéz csizmák zaja verte fel az egyébként eléggé unalmas lakótelepi szobát.A mentősök piros ruhájától szinte megvakultam. 
Három mentős megfogta az anyám élettelen testét,és a hordágyra helyezte. A negyedik odajött hozzánk,és kérdezgetni kezdett.
-Neve?-fordult felém,és óvatosan végigmért,én pedig rájöttem hogy még mindig fehérneműben vagyok. 
- Lizzie Marie Davis-feleltem zokogva.
- Életkor?
-17
- Sebesült neve?
Az anyámra pillantottam. Az egyetlen személyre,akiben megbíztam. Aki  oly sok éven át egyedül hagyott ebben a panelházban. És most még is azt éreztem,az egész az én hibám. Ő volt az egyetlen akit igazán szerettem.
-C...Chloe..Da..vis-nyögtem ki,miközben a könnyeimben fuldokoltam. Harry összekulcsolta a két karját a mellkasom előtt,és szorosan  hozzám simult.
-Rendbe fog jönni-súgta a fülembe. De én csak arra tudtam gondolni,hogy egyedül fogok maradni. Hogy anyu nem lesz itt velem többé.
A negyedik mentős óvatosan Harry felé fordult és feltett neki néhány kérdést.
Én elindultam hogy talán utoljára még láthassam anyámat. A fogasról levettem a kabátomat,és kiléptem a lépcsőház ürességébe. A dohos,hideg levegő az arcomba csapott,ahogy a korlátot fogva futottam a mentősök után. 
A fehér,új kapu előtt,ami egyébként az egyetlen új dolog volt  házban,megálltam.
Nem tehetsz semmit-szólt a hang,de én mit sem törődve vele,feltéptem az ajtót és kiléptem a délutáni ragyogó napsütésbe,ami nem illett a mostani helyzethez.
A mentősök éppen a hordágyat pakolták fel az autóra. Odaléptem az egyikhez,és megkocogtattam a vállát.
-Meg...meg fog gyógyulni?-kérdeztem szipogva, bízva az igenben,hogy mindent újrakezdhetünk,és boldogan élünk majd.
-Maga Lizzie Davis?-kérdezett vissza.
Bólogattam. Ekkor vett egy nagy levegőt és azt mondta:
-Meghalt.

Szerintetek Harry és Lizzie együtt maradnak?