6.rész ~Love comes slow,and it goes so fast ~

Sziasztok :) Először is kimondhatatlanul sajnálom....nagyon nagyon rég nem volt új rész...nem akarok semmire sem hivatkozni...legyen elég hogy az eddigi nyaram borzasztóan kavaros és zűrös volt...szóval ...

Jó olvasást!

Ui.: és bár tudom hogy nem érdemlem meg de azért kaphatok néhány kis falatnyi kommentecskét? :(

Lizzie

A templom,ahol anyám temetését tartottuk szép volt. Ősöreg,de szép. A templomtorony  úgy meredezett az ég felé mint egy átjáró az égiekhez. Az az átjáró ahol anyám lelke egy hete vándorolt a mennyekbe.

A harang kongása emlékeztetett arra,hogy miért is vagyok itt.

Egy markáns kéz karolt az enyémbe,és azonnal megpillantottam a mellettem álló Harryt.

- Nem lesz semmi baj.Ügyes leszel-suttogta a fülembe,az anyukámért mondott beszédre utalva,és elhúzott a templom bejárata felé.

Mikor a kapu elé értünk, megálltam,és Harryre néztem. Ő kíváncsi tekintettel mért végig. Mosolygott. Nem értettem hirtelen derült jókedvét. 

Óvatosan végignéztem magamon,és nagy megkönnyebbüléssel észrevételeztem hogy semmi különlegeset nem viselek. 

Egy derékban húzott,fekete,csipkés selyemruha volt rajtam,amit még a tavalyi bálra kaptam.

-Ne mosolyogj. Egy temetésen az tiszteletlenség.-boxoltam Harry vállába, ő pedig felkapott és megpörgetett.

Viszont ebből az édes enyelgésből hamar vissza kellett zökkennem a valóságba. Anyám temetésére.

- Mi lesz ha elrontom? Vagy..vagy ha elfelejtem a szöveget??-kérdeztem kétségbeesetten.

Harry óvatosan letett a nyirkos földre,ami még mindig vizes volt a reggeli zuhétól,és azt mondta:

-Mindenki tudja hogy min mész most keresztül Lizzie. Elnézik ha elrontod.-mosolygott,és megcsókolt.-De én tudom hogy nem fogod-folytatta.

-Na gyere-húzott még közelebb a bejárathoz. És akkor megkondult a ceremónia kezdetét jelző harang.

Benyitottunk. Harry még mindig a kezem fogta.Óvatosan odasúgtam neki.
-Maradj mellettem.
- Itt leszek.- nézett rám.
A templomban nem láttam sok ismerős arcot. Pedig az egész templom tömve volt. Anyu munkatásai,barátai,a volt főnöke,családtagjai. 
Az én családtagjaim.
Mindannyian szomorú pillantásokat lövelltek felém. Azt hiszik tudják mit érzek. Pedig nem. Nem tudnak rólunk semmit.
Az első sorban volt a helyünk. Nem akartam anyu gazdag barátnőinek a locsogását hallgatni arról,hogy mennyire sajnálják,ezét én ültem kívülre ültem,messze az idegesítően csacsogó szájaktól.
Amint helyet foglaltam Harryvel az első sorban,megszólalt az orgona.
Elkezdődött anyám temetése,és én csak arra tudtam gondolni,mi lett volna ha még többet lehettünk volna együtt.  
Annyira elkószáltak a gondolataim,hogy észre sem vettem hogy beszédet kell mondanom.
Harry meglökött a könyökével.
-Lizzie menned kell-mondta.
Lassan felálltam és a várakozó tömeg elé sétáltam. A szószékhez érve elkezdtem izgulni.
Végigsimítottam fekete báli ruhámon. Elővettem egy kis papírfecnit,amin a beszédem volt. Nem volt hosszú de megfelelt. A biztonság kedvéért kihajtogattam a fecnit és a szószékre helyeztem.
Kellett egy pont amire támaszkodhatok. Egy arc amit végig nézhetek.
Megpillantottam a nagyapám és a nagyanyám arcát. Ők születésem óta nem kerestek.
Az apám arcát aki elhagyta anyámat,és a barátnőjéét,aki valószínűleg egy idős lehetett velem.
És aztán megtalátam Harry arcát. Az egyetlen támaszomét. 
Harry mosolygott. Én is mosolyogtam.
Még utoljára végignéztem a tömegen,Harryn,és belekezdtem.
- Chloe Davis volt a leg megbízhatóbb és szeretet teljesebb ember akit ismertem.......

Kérdés:
Kihez fog kerülni ezek után Lizzie?

5.rész ~Bonyodalmak~

Sziasztok :)) Rájöttem,hogy miért nem komiztatok..ugyanis csak azok komiztak eddig,akiknek volt bloggerjük. De csak azért mert alapból a blogom úgy volt beállítva,hogy névtelenek nem tudtak komizni. :D Szóval átállítottam,és mostmár a névtelenek is tudnak komizni :)

Jó olvasást!

Az ajtó csikorogva kinyílt,és belépett rajta az anyám. Üveges,barna szemeivel végigmért,majd elvágódott a padlóra.
- Anya!-sikítottam,és kimásztam Harry forró öleléséből,hogy odarohanjak anyámhoz.
Megsimogattam hideg arcát,ahogy ott élettelenül fekszik a földön,és azon kaptam magam hogy sírok.
Ekkor valami püttyögést hallottam. Harry a telefonjával babrált. Amikor odanéztem,már éppen a mentősökkel beszélt. Viszont nem hallottam semmit,mert elnyomta az összes külvilági hangot a fejem zúgása. 
Suttogást hallottam.
Körbenéztem. Harry még mindig telefonált,én meg sem szólaltam,anyám pedig itt feküdt ájultan a földön. Nem is foglalkoztam a hanggal,mert éppen anyámat próbáltam visszahúzni a halál karmaiból,de akkor megint meghallottam.
Nem tehetsz semmit-mondta a hang.-Meghalt.
A hang a fejemben volt.
De nem én voltam. Valami más. Valami hideg,kemény,és gonosz.
Ekkor valami nagy és meleg csusszant a vállamra.
-Nem lesz semmi baja. A mentősök már itt vannak.- szólt Harry miközben hatalmas keze a vállamon pihent. De én alig hallottam meg. Kétségbeesetten próbáltam visszahozni az élettelen anyámat. 
Két fújás,harminc kompresszió-számoltam magamban.
Harry átpördült anyám másik oldalára és felemelte a fejét.Ezek után belenézett a szemébe.
Elég fátyolos volt. Szinte már-már szürke.Nem tudom miért,de úgy láttam,mintha a szeme percről-percre sötétebb lenne.
-Látod ezt?-bámult Harry az anyukám szemébe,valószínűleg ő is látta amit én.
Ekkor beléptek a mentősök. Hirtelen kiabálás,és nehéz csizmák zaja verte fel az egyébként eléggé unalmas lakótelepi szobát.A mentősök piros ruhájától szinte megvakultam. 
Három mentős megfogta az anyám élettelen testét,és a hordágyra helyezte. A negyedik odajött hozzánk,és kérdezgetni kezdett.
-Neve?-fordult felém,és óvatosan végigmért,én pedig rájöttem hogy még mindig fehérneműben vagyok. 
- Lizzie Marie Davis-feleltem zokogva.
- Életkor?
-17
- Sebesült neve?
Az anyámra pillantottam. Az egyetlen személyre,akiben megbíztam. Aki  oly sok éven át egyedül hagyott ebben a panelházban. És most még is azt éreztem,az egész az én hibám. Ő volt az egyetlen akit igazán szerettem.
-C...Chloe..Da..vis-nyögtem ki,miközben a könnyeimben fuldokoltam. Harry összekulcsolta a két karját a mellkasom előtt,és szorosan  hozzám simult.
-Rendbe fog jönni-súgta a fülembe. De én csak arra tudtam gondolni,hogy egyedül fogok maradni. Hogy anyu nem lesz itt velem többé.
A negyedik mentős óvatosan Harry felé fordult és feltett neki néhány kérdést.
Én elindultam hogy talán utoljára még láthassam anyámat. A fogasról levettem a kabátomat,és kiléptem a lépcsőház ürességébe. A dohos,hideg levegő az arcomba csapott,ahogy a korlátot fogva futottam a mentősök után. 
A fehér,új kapu előtt,ami egyébként az egyetlen új dolog volt  házban,megálltam.
Nem tehetsz semmit-szólt a hang,de én mit sem törődve vele,feltéptem az ajtót és kiléptem a délutáni ragyogó napsütésbe,ami nem illett a mostani helyzethez.
A mentősök éppen a hordágyat pakolták fel az autóra. Odaléptem az egyikhez,és megkocogtattam a vállát.
-Meg...meg fog gyógyulni?-kérdeztem szipogva, bízva az igenben,hogy mindent újrakezdhetünk,és boldogan élünk majd.
-Maga Lizzie Davis?-kérdezett vissza.
Bólogattam. Ekkor vett egy nagy levegőt és azt mondta:
-Meghalt.

Szerintetek Harry és Lizzie együtt maradnak?

4/2.rész ~Akadály~

Sziasztok :)) Ahogy ígértem,meghoztam a 4/2.részt! Az előző részhez nem komiztatok sokan...kezdtek megunni?? Vagy eltűntem?? Mindenkitől bocsánatot kérek....tényleg..

Jó olvasást!

Berobbantunk az ajtón,és én egyenesen a szobámba vettem az irányt. Gyorsan ledobtam a cipőimet a kopott fapadlóra,az előszobában,és láttam,hogy Harry is így tesz.Új,fehér converse cipőjét ledobta az én régi ütött-kopott,márkátlan tornacipőm mellé. 
Mikor beléptünk a szobámba,hirtelen megcsapott az az ismerős,parfümös-ruhaillat,amit úgy ismertem. Harry körbenézett a szobámban,és utána rám pillantott.
-Nagyon szép a szobád.-mutatott a napsárga falakra,amit kifakult szivárványos pillangók fedtek be, a kopott sötétbarna íróasztalra,ami szinte üresen állt, a szintén sötétbarna ruhásszekrényre,és a kedvencére,az ágyra,ami ebben az esetben telis-tele volt plüssállatokkal. Egytől egyig a kedvenceimmel. Micimackóval,és a többi százholdas-pagony lakóval,az unikornisokkal,babákkal,tündérekkel. És meglepő,de a sok habos-babos plüssállat között ott volt az én kis kedvencem: Egy egész kicsi,pöttyös dalmata,amit úgy négy éves koromban kaphattam,a 101 kiskutyás korszakomban.
Odasiettem az ágyamhoz,felkaptam a plüsskutyát és betettem a szekrénybe. Ami most jön,azt nem szeretném,ha látná.
- Főleg az ágyad tetszik-kacsintott rám,majd határozott léptekkel elindult felém,és ledöntött az ágyra.
És elkezdődött. 
Visszajöttek az érzések,az emlékek,de igyekeztem elfojtani őket,mert most Harryvel vagyok,nem Chrissel.
Harry ajkai egyre feljebb vándoroltak a nyakamon,amikor megállapodtak a fülem mögött,és azt a részt kezdték el csókolgatni. Én eközben az ujjammal köröket rajzolgattam izmos mellkasára,ami most már teljesen meztelen volt.Ekkor az angyal hosszú kezével a hátam mögé nyúlt és óvatosan megszabadított a pólómtól. A blúzom alatt egy barackszínű,csipkés-pöttyös melltartót viseltem,amiről meg is feledkeztem.
- Szép szín-jegyezte meg Harry két csók között.
-Köszi-mondtam és megszabadítottam,fekete farmerjától.

És ekkor valami lehetetlen történt. 
Benyitott az anyám.

(folytatás holnap....)
Kérdés: Szerintetek Lizzie anyja kedvelni fogja Harryt??

4.fejezet ~Nem olyan~

Sziasztok...hát igen...majdnem egy kerek hónap telt el mióta megírtam a 3. részt. Inkább nem mondok semmit...eldönthetitek,hogy most utáltok vagy sem.....csak most itt ez az év végi hajtás meg minden....szóval arra gondoltam,hogy a rész után kérdeznék tőletek a sztorival kapcsolatban,és hát...gondolom válaszolnátok :D És ez sem biztos hogy egész rész lesz,de azért próbálkozom. Jó olvasást!

Mikor már éppen be akartam menni a fölöttem magasodó, hat emeletes tömbházba, Harry hirtelen maga felé fordított. Zöld szemeit mélyen az én szemembe fúrta,mintha belelátna a gondolataimba. Úgy éreztem,bele is lát. Hogy minden titkomat,fájdalmamat,boldogságomat megkapta. A gyerekkorom is egészen az övé volt. Mikor még egy családba tartoztam.
De lehet,hogy csak én képzelem az egészet,és igazából meg akar csókolni.
Ettől a gondolattól vezérelve fordítottam el a tekintetem Harry megmagyarázhatatlanul angyali arcáról. Ő pedig,erről tudomást sem véve,a két kezébe vette az arcom,óvatosan magához szorított,majd megcsókolt. Viszont mielőtt igazán beleélhettem volna magam a csókba-amit nem szerettem volna-Harry elhúzódott.
-Csak ízelítő-nyögött bele még éppen a csókba-ha többet szeretnél,engedj be.-nézett rám,miközben próbált elfojtani egy éppen kitörő kacér mosolyt.
-Nem kérek belőled.-majd beléptem a lépcsőházba.Harry utánam.
Még a fekete ruháiban is bevilágította az azóta eléggé lelakott,öreg,koszos tömbházat. Igen,igen szó szerint bevilágította. Mint egy lámpa,aki eldöntheti,hogy mikor kapcsolja fel magát. Bár az is lehet,hogy csak az én fejemben létezik ez a fény. Óvatosan hátrapillantottam az angyalra,aki csak pár lépésre volt tőlem. Elnevette magát.
- Ne fogd vissza magad-tette a vállamra a kezét,amit én azonnal leráztam.
- Nem jöhetsz be Harry..az anyámmal lakom.-tettem hozzá,halkan. Persze hazudtam. Egyedül vagyok.Anyu soha sincs itthon.
- Csak a szobádat szeretném megnézni-vigyorgott Harry.
- Nézd Harry..nem jöhetsz be..akkor sem.-kezdtem megtörni.Nem engedhetek neki.
- Kérlek! Kérlek!-könyörgött Harry,mint egy ötéves kislány az epres fagyiért.
Közben felértünk a lakásom elé. Egy kopott,barna,öreg ajtó volt,amit annak idején biztos nagy örömmel szereltek fel a tulajdonosok. Ez volt az egyetlen faajtó a házban,de pont annyira régi és kopott volt mint a többi.
- De még tanulnom is kell a..a holnapi Fizika dogára-szóltam megszeppenve. Kezdtem érezni hogy  nyer.
- Csak egy fél órát szeretnék nézelődni-mondta Harry-és segíthetek is. Fizikából jó vagyok.-megint az a kacér mosoly jelent meg a szája sarkán,majd lehajolt és megrázta a fürtjeit.
Ez volt a pont az I tetején. Az utolsó csepp a pohárban.Nem bírtam tovább. Azzal Harryre vetettem magam.
- Uhh..-válaszolta a reakciómra,és vigyorgott,mint az a kislány,aki végre megszerezte az epres fagyiját.
Felemelt a földről-el sem tudom képzelni,hogy bírt el-én pedig a csípője köré kulcsoltam a lábaim.Egészen rövid ideig egymásra néztünk,aztán már egészen nem láttunk semmit.  A szánk egészen elfoglalt lett hirtelen,és-mivel már nem bírtam türtőztetni magam-egyre jobban csókoltam. Harryn látszott,hogy élvezi,és olykor- olykor bele is nyögött a csókunkba. Nem mintha én nem tettem volna. Mikor már jó néhány perce ezt csináltuk,mikor eszembe jutott,hogy egy lépcsőházban vagyunk,olyan öreg nénik és bácsik között, akik minden nap pont egy ilyen jelenetre vágynak,hogy aztán továbbadhassák őket.
- Fi...figyelj-próbáltam megszólalni,de Harry ajkaival az enyémen elég nehéz volt.Mikor már abbahagyta,újra próbálkoztam.
- Be..be kéne menni-mondtam szinte suttogva,és a fejemmel a szomszéd néni,az ajtóból kikukucskáló fejére intettem.
- Okés -súgta vissza,közömbösséget tettetve,de mélyebbre láttam ennél. Láttam a szemében a leküzdhetetlen vágyat.

(Mára ennyi volt....szerintem csütörtökön tudom hozni a folytatást. Ja és szurkoljatok,mert csütörtökön két TZ-t is írok!!! Kösziii :))) )

A kérdés:

Szerintetek Harry és Liz tovább mennek a csóknál??

3.rész ~Soha! ~

Sziasztook :))) Bocsi hogy sokáig nem hoztam részt,csak alig volt időm és az idő
is olyan szép!!! De tudom hogy erre nem hivatkozhatok,szóval itt a 3.rész. Jó olvasást!

*dreamer

Éppen franciára igyekeztem,mikor az osztályterem előtt Harrybe futottam. A megmentőmbe. Nem értettem,hogy hogy képzelte,hogy a barátnőjének hívott,de az kétségtelen,hogyha nem mondja, Chris ott helyben,a suli fele előtt vagy megver,vagy megerőszakol. Nem lett volna elég kellemes. De most per pillanat csak magányra vágytam.
- Szia Szépség!-köszönt,és úgy látszik minden vonzerejét beletette.
-Helló-köszöntem közömbösen,majd beléptem az osztályterembe. Harry utánam. Kezét átvetette a fekete pulcsim fölött,és magához húzott. Hirtelen közelségétől nagyon megijedtem,és ellöktem. 
Mikor megfordultam,rájöttem hogy az egész osztály végignézte a jelenetet nem kis döbbenettel.Én csak a fejemre erőltettem egy mosolyfélét,majd helyet foglaltam a tanári asztal előtt,egy egyszemélyes padban.Harry persze mellém ült. 
Göndör haját megrázta,a kezével kifésülte,majd rám nézett. Éreztem tekintetét, ahogy hosszú,szőke hajamat bámulja,amit választófüggönyként söpörtem magunk közé. Éreztem azt is,hogy ha ilyen ütemben bámul tovább,akár lyukat is égethet a hajamba. Nem bírtam tovább,és egyenesen a két,gyönyörű szép,zöld szemébe néztem. Óriási hiba volt. Szinte láttam magam előtt,hogy hogy szedi fel ezzel a két szemmel,a tekintetével csajok ezreit.
Nem is tudom,hogy mióta bámulhattam Harryt,mikor  belépett a megmentőm,a tanár.
Így muszáj volt elszakítanom a tekintetemet Harryétól. Szőke hajamat ismét a kettőnk közé fésültem . Kicsit nyomorultul éreztem magam,hogy burokba bújok. De nem akartam ismét hibákat elkövetni. Megint belemenni egy kapcsolatba,ami csak nekem jelent valamit.
Ekkor egy fehér cetli repült szinte az arcomba. Harry dobta.
Kissé izgatottan és  boldogan nyitottam ki,de ahogy rájöttem hogy mit érzek,azonnal le is csitítottam magam. Nem tetszik neked. Te ezt nem akarod! Mondogattam magamnak. De igazából tudtam hogy tetszik Harry,sőt szeretem őt,és igenis ez az amire eddigi életemben vágytam. Viszont nem akartam a szívem után menni. Ez a játszma csak is az agyam és a szívem között zajlott. És tudatlanul ugyan,de még is a szívemet támogattam.
Kinyitottam a fehér papírcetlit,és pirulva olvastam,ami bele volt írva.

Nagyon csinos vagy ma. De nem akarod levenni a kis pulcsidat,hogy mélyebbre is lássak?
xx Harry

Bevallom,nagyon tetszett,amit írt,és nagyon meleg volt idebennt,de csak azért sem vettem le a pulcsimat.

Nem fogom levenni a pulcsimat Harry....akármennyire is szeretnéd.-írtam vissza,és anélkül,hogy ránéztem volna,odahajítottam a papírfecnit.
Buzgón jegyzeteltem a füzetembe, mikor fejbe vágott a Harry által írt üzenetem.

Kérlek! Csak vedd le....a többit majd elintézem én..xx Harry

Nem írtam vissza neki,csak levettem a pulcsimat. Arra sem emlékszem,hogy mit vettem fel alá,de nem érdekelt. Most csak Harry és én voltam. Meg persze a pulcsim,ami már nem volt rajtam. Csak akkor vettem észre,hogy mit viselek valójában,amikor Harry elkezdett kacér pillantásokkal lövellni engem. Lenéztem. Az a blúz volt rajtam,amit Silvia nénikémtől kaptam,szülinapomra. Egy mélyen kivágott csipkés szélű,barack színű blúz. Francba Lizz!!! Miért kellett ezt pont ma fölvenned?
Harry még mindig nézett. Pontosabban nem is engem,hanem a blúzt.Aztán megdobott a cetlivel.

Nagyon csini . Örülök hogy levetted.

Köszönöm. -írtam viszza.

Ekkor kicsöngettek. A franciatanár még lediktálta a házit,amit le is írtam. Felálltam és kisiettem a teremből.
Már éppen kiléptem volna az épületből,mikor Harry elém lépett.
-Hazakísérhetlek?-kérdezte mosolyogva.
-Nem köszi. Hazatalálok egyedül is.-válaszoltam,majd kiléptem az ajtón a márciusi napsütésbe. Harry átvetette a kezét a vállamon és megszólalt.
- Nem hagyhatom hogy egy ilyen csinos lány egy ennyire kivágott blúzban csak úgy egyedül sétálgasson.-nevetett kacéran. Ettől pedig úgy elpirultam,hogy muszáj volt a hajam mögé rejtőznöm ismét.
-Komolyan gondoltam amit mondtam. Nagyon tetszel nekem Lizzie Davis. Teljesen megbűvölsz.-mondta halálos komolysággal.
Ekkor rájöttem. Ő volt az angyal az álmomban. Ő a megmentőm. 
Ő az aki segíteni fog nekem.

                                                                                                                                                                      

2.rész ~Pinoccio~

Sziasztok. :) Először is: 8 követő? de komolyan.... nagyon nagyon köszönöm szépen :3
Jó olvasást!

*dreamer

Az iskola felé baktattam,egy keddi reggelen,és az álmaimon gondolkoztam. Vajon ki lehet az a fiú? És miért álmodtam róla?Miért álmodtam azzal a zöldszemű angyallal?Miért akar segíteni nekem?

A márciusi friss szellő lágyan simogatta az arcom. A madarak csivitelése csak hangulatosabbá tette a reggelt.

A kora tavasz a kedvenc időszakom. Olyan,mintha a halálból, újra élet lenne. Mintha minden újjászületne.Bárcsak én is végre újjászülethetnék!

Körbenéztem az ismerős utcákon,ahol minden reggel elhaladok. Ahol minden reggel megbámulnak a kisiskolások,és az anyukák,akik elhúzzák a gyerekeiket,mert féltik őket tőlem.Igen,a dilis lány minden nap itt jár-beszélik biztos egymás közt.

Az utolsó sarkon is befordultam ,majd megláttam a hatalmas épületet. Azt a helyet,ahova több,mint kétezer gyerek jár,de ezek közül egyik sem a barátom. 

Néha úgy érzem,senkim sincs. Nincs családom.A bátyám, Dan ,már vagy két éve elköltözött New Yorkba,hogy új életet kezdjen. Bár én is vele mehettem volna. De itt maradtam,egyedül,magányosan,apa nélkül,egy anyával. Akit szinte soha sem látok. Soha nem mondja,hogy hova megy,de nem is érdekel különösebben. Ő már nem család számomra.

Most csak én vagyok és a zöldszemű. Mert ő mindig itt van. Ja meg a démonok. Ők is mindig velem vannak.

Beléptem az ismerős kapun,a hatalmas épületbe. Rögtön az aulában meg is láttam azt a személyt,akit soha nem akartam itt látni.

-Hé Lizz!-szólított meg a mély hangján.

Nem méltattam válaszra. Nem érdemelte meg.Miatta van ez az egész. Miatta vagyok ilyen.

próbáltam eltűnni a tömegben de nem sikerült.

-Lizz! Gyere má' ide!-kiáltott megint.Megfordultam,és egyenesen a két barna szemébe néztem.

-Hello Chris.-köptem oda a volt barátomnak flegmán.-látom,hamar túlléptél rajtam.-intettem a fejemmel a körülötte repkedő lányszurkolók felé.

-Oh Lizz! Lizz,Lizz!-kezdte,én pedig éreztem hogy elönt a feketeség-mi a baj hiányzom?-nyafogott azon az undorító hangon.

-Azt hiszed,hogy utánad sírtam hónapokig,mint te utánam?-cuppogott.

-Fejezd be kérlek!-sírtam. Felszakította a sebeimet,amik már majdnem begyógyultak. A sebeket,amiket nem Chris elvesztése okozott,hanem az amit tett velem. Megölte a lelkemet. Elpusztított belülről. 

De csak én meg ő tudtuk,hogy mik vagyunk. Ő is,ugyanúgy mint én,egy démon. Csak rosszabb. Őt már teljesen átvették a démonok. Ő már csak egy halott test.Én még harcolok.

- Na gyere ide,hadd nézzem meg azt a formás segged!-azzal elindult felém.A barna szemei hirtelen feketévé váltak,ahogy hozzám ért. Én pedig kétségbeesetten harcoltam,de úgy sem nyerhettem. De inkább meghalok,minthogy megint a magáévá tehessen.Amikor utoljára belementem,elvesztettem a lelkem. És ezt már senki nem adhatja vissza.

-Chris! Tegyél le kérlek!!-sipítoztam hisztérikus hangon.Az aulában lévő tömeg hirtelen felénk fordult. De senki sem mozdult. Pedig azt hittem segíteni fognak. Reménytelen remény..

-Chris!-sikítottam a démonnak,aki már a nadrágomban volt.-Chris!-már sírtam.

Ekkor észrevettem valamit. A tömeg mozgolódni kezdett,és kilépett közülük egy fiú. Göndör haját megrázva megindult felénk.

-Tedd le a lányt!-parancsolt Chrisre. Chris még mindig nem engedett. Úgy éreztem itt az alkalom,ezért jól ágyékon rúgtam. Chris felsikoltott,de elengedett. Én pedig futva menekültem a titokzatos,göndörhajú fiú mögé,aki talán pont akkora volt mint én.

-Mi van öcsi? Lopod a csajom?-kérdezte Chris,az előtte álló,göndör fiút,aki történetesen egy fejjel biztos,hogy kisebb volt nála.

- A nevem Harry,te barom.-vágott vissza.-Ez a lány,pedig nem a te barátnőd.

-Mi? Te-mutatott egy undorító mosollyal Harry felé-te beszólsz nekem?

-Oh Chris! Hagyjuk ezt az egós dumát oké?-szóltam oda.

-Fogd be ribanc!-szólt vissza.Valamikor talán még megérintett volna a "bókja" de most valahogy,hidegen hagyott.

-Nem lehet a te barátnőd,mert az enyém!-fejezte be a göndör.Hátrafordult,és rám kacsintott.

1.rész ~Álmodtam egy fiút....~

Sziasztok :)))) Remélem beszélhetek többes számban,ugyanis a Facebookos "közvélemény" kutatásban elé sokan mondtátok hogy olvasnátok...szóval remélem sok lesz a feliratkozó és a komi. És mégegyszer bocsánatot kérek Kovács Hannától. Tényleg nem másolom a blogot :)

*dreamer

"Álmodom. 

Bevallom  nagyon valósághű álom. Érzem a szellőt, a madarak csicsergését,a nap simogató melegét. Tavasz van az álmomban.

Mindig így kezdődik.

Hirtelen besötétedett. Az egész tavaszi álom egy alvilági fordulatot vett.A repülő virágok,amik a szélben szálltak,hirtelen hamuvá égtek.  Egy felégetett mezőn találtam magam. Megölték a természetet.Könyörtelenül megsemmisítettek mindent,ami szép volt. Ezt tették a lelkemmel is. Belülről elégettek.Megfosztottak tőle. Most már csak egy test vagyok. Csak egy ember.

A démonok.Még mindig itt vannak. Érzem őket.Mindenhova követnek. Át-átveszik az irányítást rajtam. Még a barátaimat is bántom miattuk.

Az egyik démon közeledik felém. Kinyújtva a kezét,bíztat hogy fogadjam el. Nem tehetem. Amint hozzáérek,átveszi a hatalmat fölöttem. De az ajánlat nagyon csábító. Nem is tudom miért,de valahogy azt érzem,hozzájuk tartozom. Soha sehova sem tartoztam.Mindenhonnan ki voltam közösítve. De talán pont ezért. Mert én is egy démon vagyok.  

 A démon még mindig kinyújtott kézzel állt előttem.Kinyújtottam a kezem.A démon keze hideg volt. Hosszú ujjait körülfonta a karomon,majd hirtelen belém mélyesztette azokat.A hosszú karmok egészen a csontomig hatoltak.Felsikoltottam"

Sírva ébredtem. A sós könnyektől kissé húzott lett az arcom.Kimásztam az ágyamból,és elindultam a fürdő felé. Az órám hajnali fél négyet mutatott.Igen,mostanában ilyenkor kelek.Felkapcsoltam a villanyt,és az ismerős,régi türkizszín csempével kirakott helyiségbe léptem. A tükörbe néztem.

Egy ijesztően ismerős lány nézett vissza rám.A szeme alatt karikák,az arca sebes. A szája véresre van rágva,és a szemei fátyolosan pislognak. Nem én vagyok. Én az a lány vagyok,aki mindig mosolyog és nevet. A barátaival kószál a városban. Bár a mostani életem nem igazán hasonlított a régire. A barátaim már nem keresnek. Nincs nagymamám,és a szüleim elváltak. Egyedül élek ebben az elhagyatott,sivár,lakótelepi házban. 

Igen,ez az életem. De még annyit sem ér meg,hogy beszéljünk róla.
Fáradt léptekkel visszaballagtam a szobámba,hát ha el tudok aludni.Nem is tudom meddig forgolódtam démoni álomképekkel gyötörve,de elaludtam.
Úgy két hónapja most álmodhattam először normálisat.
Minden ugyanúgy kezdődött...azt hittem ugyanúgy is fog végződni. Tévedtem.

"Az álmomban ismét egy Tavaszi mezőn voltam. Ismét éreztem a szellőt,a virágok illatát, a nap simogatását.De most valahogy minden olyan más volt. Olyan igazi. Ebben a pillanatban éreztem hogy ez az álom most más. Hogy nem azt fogom álmodni, amit már egyhuzamban két hónapja. Éreztem.
Az álmomban Tavasz volt ismét. De most nem fordult minden rosszba.Nem száradtak el a levegőben repkedő virágok,hanem csak szálltak tovább.Élt minden. Mint az előbb is,egy fekete árny jelent meg a mező túloldalán. Ugyan úgy,mint a démon,ő is fekete csukját viselt. Az arcát nem láttam,de valahonnan biztosan tudtam,hogy nem démon.
Igazam lett.
Lassan,komótosan közeledett felém. Tudtam,azt akarja,hogy féljek tőle. Nem így volt.
Még mindig közeledett felém. Aztán előttem,pont előttem megállt. Csönd volt. Olyan csönd amit eddigi életemben még soha nem tapasztaltam. Azt akartam,hogy ez a perc örökké tartson.Ugyan még nem ismertem a csukja alatt rejtőzködő arcot,de olyan ellenállhatatlan vágyat éreztem iránta,hogy alig tudtam türtőztetni magam.
Ekkor felemelte,két hosszú,izmos kezét,és leemelte a csukját,az arcát így közszemlére téve szemeimnek.

Határozottan állíthatom,beleszerettem. Beleszerettem a smaragzöld szemébe,a mosolyába, a göndör hajába.
De csak álltunk egymással szemben. Hallgattuk egymás csendes lélegzését. Éreztem ahogyan a lehellete simogatja a nyakam.Csodás volt. Még soha nem volt ilyen álmom ezelőtt.
A fiú kinyújtotta a kezét,én pedig habozás  nélkül elfogadtam. Közelebb húzott magához. A testünk szó szerint összeért. Éreztem ahogy felgyorsul a szívverése,és közelebb hajol.
Ekkor olyan dolgot éreztem mint még soha. Igen,17 éves létemre még soha sem csókolóztam. Senki sem akart egy "dilis" lánnyal járni.

A fiú csókja szenvedélyes volt. Mintha már rég várt volna rám. Ugyanakkor nagyon forró. És akkor abban a percben azt akartam hogy soha se engedjen el. Mert ő volt az egyetlen aki megértett és szeretett engem. Bár még csak néhány perce ismerem,és még a nevét sem tudom,szerettem őt.
-Én majd segítek. Megmentelek-suttogta,mintha csak tudná hogy mi vagyok,és mik a képességeim."
Segítek! Víz hangzott a szó a fejemben