2.rész ~Pinoccio~

Sziasztok. :) Először is: 8 követő? de komolyan.... nagyon nagyon köszönöm szépen :3
Jó olvasást!

*dreamer

Az iskola felé baktattam,egy keddi reggelen,és az álmaimon gondolkoztam. Vajon ki lehet az a fiú? És miért álmodtam róla?Miért álmodtam azzal a zöldszemű angyallal?Miért akar segíteni nekem?

A márciusi friss szellő lágyan simogatta az arcom. A madarak csivitelése csak hangulatosabbá tette a reggelt.

A kora tavasz a kedvenc időszakom. Olyan,mintha a halálból, újra élet lenne. Mintha minden újjászületne.Bárcsak én is végre újjászülethetnék!

Körbenéztem az ismerős utcákon,ahol minden reggel elhaladok. Ahol minden reggel megbámulnak a kisiskolások,és az anyukák,akik elhúzzák a gyerekeiket,mert féltik őket tőlem.Igen,a dilis lány minden nap itt jár-beszélik biztos egymás közt.

Az utolsó sarkon is befordultam ,majd megláttam a hatalmas épületet. Azt a helyet,ahova több,mint kétezer gyerek jár,de ezek közül egyik sem a barátom. 

Néha úgy érzem,senkim sincs. Nincs családom.A bátyám, Dan ,már vagy két éve elköltözött New Yorkba,hogy új életet kezdjen. Bár én is vele mehettem volna. De itt maradtam,egyedül,magányosan,apa nélkül,egy anyával. Akit szinte soha sem látok. Soha nem mondja,hogy hova megy,de nem is érdekel különösebben. Ő már nem család számomra.

Most csak én vagyok és a zöldszemű. Mert ő mindig itt van. Ja meg a démonok. Ők is mindig velem vannak.

Beléptem az ismerős kapun,a hatalmas épületbe. Rögtön az aulában meg is láttam azt a személyt,akit soha nem akartam itt látni.

-Hé Lizz!-szólított meg a mély hangján.

Nem méltattam válaszra. Nem érdemelte meg.Miatta van ez az egész. Miatta vagyok ilyen.

próbáltam eltűnni a tömegben de nem sikerült.

-Lizz! Gyere má' ide!-kiáltott megint.Megfordultam,és egyenesen a két barna szemébe néztem.

-Hello Chris.-köptem oda a volt barátomnak flegmán.-látom,hamar túlléptél rajtam.-intettem a fejemmel a körülötte repkedő lányszurkolók felé.

-Oh Lizz! Lizz,Lizz!-kezdte,én pedig éreztem hogy elönt a feketeség-mi a baj hiányzom?-nyafogott azon az undorító hangon.

-Azt hiszed,hogy utánad sírtam hónapokig,mint te utánam?-cuppogott.

-Fejezd be kérlek!-sírtam. Felszakította a sebeimet,amik már majdnem begyógyultak. A sebeket,amiket nem Chris elvesztése okozott,hanem az amit tett velem. Megölte a lelkemet. Elpusztított belülről. 

De csak én meg ő tudtuk,hogy mik vagyunk. Ő is,ugyanúgy mint én,egy démon. Csak rosszabb. Őt már teljesen átvették a démonok. Ő már csak egy halott test.Én még harcolok.

- Na gyere ide,hadd nézzem meg azt a formás segged!-azzal elindult felém.A barna szemei hirtelen feketévé váltak,ahogy hozzám ért. Én pedig kétségbeesetten harcoltam,de úgy sem nyerhettem. De inkább meghalok,minthogy megint a magáévá tehessen.Amikor utoljára belementem,elvesztettem a lelkem. És ezt már senki nem adhatja vissza.

-Chris! Tegyél le kérlek!!-sipítoztam hisztérikus hangon.Az aulában lévő tömeg hirtelen felénk fordult. De senki sem mozdult. Pedig azt hittem segíteni fognak. Reménytelen remény..

-Chris!-sikítottam a démonnak,aki már a nadrágomban volt.-Chris!-már sírtam.

Ekkor észrevettem valamit. A tömeg mozgolódni kezdett,és kilépett közülük egy fiú. Göndör haját megrázva megindult felénk.

-Tedd le a lányt!-parancsolt Chrisre. Chris még mindig nem engedett. Úgy éreztem itt az alkalom,ezért jól ágyékon rúgtam. Chris felsikoltott,de elengedett. Én pedig futva menekültem a titokzatos,göndörhajú fiú mögé,aki talán pont akkora volt mint én.

-Mi van öcsi? Lopod a csajom?-kérdezte Chris,az előtte álló,göndör fiút,aki történetesen egy fejjel biztos,hogy kisebb volt nála.

- A nevem Harry,te barom.-vágott vissza.-Ez a lány,pedig nem a te barátnőd.

-Mi? Te-mutatott egy undorító mosollyal Harry felé-te beszólsz nekem?

-Oh Chris! Hagyjuk ezt az egós dumát oké?-szóltam oda.

-Fogd be ribanc!-szólt vissza.Valamikor talán még megérintett volna a "bókja" de most valahogy,hidegen hagyott.

-Nem lehet a te barátnőd,mert az enyém!-fejezte be a göndör.Hátrafordult,és rám kacsintott.